A vékonyvakolatok története
Már az ókori egyiptomiak és később a rómaiak és görögök is széles körben használtak színezett és csiszolt vakolatokat. Régészeti kutatások Pompejiben és Krétán gyakran tártak fel ilyen anyagokat.
Vitruviusz, az ókor egyik legnagyobb római építésze időszámításunk előtt 32-48-ban keletkezett Építészeti megoldások c. könyvének VII. fejezetében részletesen ismertet egy mész alapú vakolatot, melybe finomra őrölt márványport kevertek és egyre vékonyodó rétegekben vitték fel. Azt állította, hogy ez a vakolat nem repedezett, jól megőrizte a színét és szép finom felületre lehetett csiszolni.
Ezeket a vakolatokat gyakran használták falfreskók alapozó rétegeként, valamint márvány és nyerskő falfelületekhez kiegészítő elemként. Vitruviuszt idézve: "ez az anyag erős és tartós marad hosszú időn át, kitűnő színeit megőrizve".
A Római Birodalom bukása után, a sötét középkorban, ez a vakolási technika feledésbe merült.
Velence és Firenze, a két nagy kereskedelmi központ felvirágzása azonban újra az érdeklődés középpontjába állította ezeket a vakoló anyagokat és technológiákat.
Az anyagi gazdagság magával hozta az épületek stílusos, magas színvonalú dekorálásának igényét. A korabeli építészek, pl. Andrea Palladio, rendkívül magas színvonalra emelték a freskók és márványozott felületek kialakításának technológiáját. Bár Palladio híre és befolyása sohasem tűnt el véglegesen, a barokk és rokokó építészet a 17. és 18. század folyamán eltávolodott a puritán megoldásoktól. Ebben a korban a mind jobban kimunkált és mind finomabb részletekbe menő díszítőelemek hódítottak, melyek elsősorban a gipsz alkalmazását jelentették. Az öntött gipsz figurák végső alakját szobrászok vésték ki, melyeket végül arany levelekkel borítottak.
A 19. század közepén azonban a régi vakolási technológiák, mint pl. a márványos felületek használata, feléledtek 250 éves álmukból, mely álom 1580-ban Palladio halálával kezdődött.
Giacomo Querini 1889-ben adta ki "Delle Calcine, dei Mattone e delle Intonaco" c. munkáját, melynek fordítása: "A mészről, a tégláról és az alapvakolatról." Ez a könyv a velencei vakolók és stukkókészítők általános kézikönyve lett.
A velencei Carlo Scarpa (1906-1974) felismerte ezeknek a természetes anyagoknak a jelentőségét. Nemcsak felismerte, de nagy sikerrel is használta ezeket az anyagokat mai és modern épületeiben ( pl. nagyon meglepő hatást ért el a Veronai Bank általa tervezett székházával). Carlo Scarpa elévülhetetlen érdeme, hogy a régi típusú vakolatok új életre keltek olyan természetes burkolóanyagok mellet, mint a fa, fém, üveg és nyerskő.